Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Mozaik-média: miért nem maradhat a közszolgálat pusztán nemzeti hatáskörben? Parászka Boróka, www.prherald.hu, 2006. június 30. A kérdés nem az, hogy mit kezd a magyar média a „határon túliakkal”, hanem az, hogy mikor lépi át a saját határait és korlátait. Ha csak az Erdélyben élõ magyarokat és nem magyarokat tekintjük potenciális médiafogyasztónak, akkor is legalább ötmillió nézõt nyerhetne meg magának. Már ha akarna. A közszolgálati média kérdéseit és lehetõségeit Közép- és Kelet-Európában rendszerint nemzeti hatáskörben vizsgálják. Ez a megközelítésmód természetes, ha a meglévõ finanszírozási struktúrákat, a források elosztásának és felhasználásának lehetõségeit tekintjük kiindulópontnak. Állami televízióadókról és rádióadókról beszélünk, az állami finanszírozás feltételeirõl vitatkozunk, és ezért nem csodálkozunk azon, hogy a kínálat is csak az adott állam területére vonatkozó mûsorpolitika szerint meghatározott. Pedig miközben a tévé és a rádió „befelé” sugároz, addig az adást „kívülrõl” is fogyasztják, a közszolgálati média, a sajátos nyelvi és kulturális összefüggések miatt nem maradhat pusztán nemzeti hatáskörben. Vagy pontosabban: a nemzeti hatáskörök összehangolása, egymásra építése elengedhetetlen. Mert az egyetlen tényezõ, amely nem talál bele ebbe a nemzeti médiarácsba: a célközönség. A közép-kelet-európai televíziónézõk és rádióhallgatók jelentõs része olyan közszolgálati adók sugárzását követi, amelyek más országból sugároznak, mert ezeken a csatornákon férhet hozzá a számára (is) szükséges információkhoz. Ha úgy tetszik, a közép-kelet-európai médiafogyasztó nagyon is bõséges kínálatból választhat, hiszen a „saját”, országos közszolgálati médiáin kívül „átnézhet” a határokon, válogathat más nemzeti adók kínálatából. Bizonyos szemszögbõl azonban ez a túlkínálat igen is szegényes. Mert míg bizonyos információkat több forrásból, többféleképpen is megkaphat, mindig lesznek olyan lefedetlen területek, amelyek ebbõl a médiamozaikból nem rakhatók ki. Rendszerint épp „saját magukat” nem látják és nem hallják ezek a fogyasztók, a kulturális, nyelvi és politikai határátlépõkkel, a többlakiakkal nem tudnak mit kezdeni ezek a csatornák. Ugyanis a közép-kelet-európai közszolgálati médiák rendszerét sosem hangolták össze. Egynyelvû, egykultúrájú struktúrában épülnek fel ezek a rendszerek, és azok, akik több kultúrának a fogyasztói vagy több politikai-társadalmi rendszer részesei, azok számára az átjárás lehetõségei nem adottak. Sem a kulturális, sem a politikai párhuzamosságok nem követhetõk. Éppen ezért a közép-kelet-európai államok az uniós csatlakozás ellenére sem közelednek egymáshoz mediálisan, ezeknek a nemzeti adóknak az egyik jellegzetessége, hogy a környezõ országokra vonatkozó információk kínálata szegényesebb, hogy regionálisan nincsenek jelen ezek a médiumok, vagy éppenséggel sokkal távolibb geopolitikai és geokulturális igényeket elégítenek ki. Ami önmagában nem baj, csak nem elég. Ezzel a kontextusvesztéssel vagy gyengüléssel ugyanis épp a közszolgálatiságát veszíti el a média, és nem marad más, mint egy egzotikus hírhalmaz, amellyel a médiafogyasztó nem biztos, hogy tud kezdeni valamit. A média mozaikjellegét az elmúlt másfél évtizedben a nemzeti közszolgálati médiastratégiák bizonyos mûsorblokkok beépítésével próbálták gyengíteni. Így születtek a román és a magyar médiában az ún. „kisebbségi” mûsorok. És így jött létre az a torzó, amit a magyar médiatörténetben „kihelyezett” médiának nevezhetnénk. Mindkét stratégia abból a megfontolásból született, hogy a „mozaikhatás” csupán nyelvi-etnikai törések hatására jött létre. Hogy az etnikai térképekre kell rárajzolni a médiatérképet, és máris sikerül lefedni a törésvonalakat. Csakhogy a nyelvi és etnikai határvonalak nem mindig egyeznek meg a kulturális-politikai törésvonalakkal. Egy szatmári román például kifejezetten érdekelt lehet a nyíregyházi önkormányzati vagy a magyar kormányzati választások eseményeit illetõen, mert ez a mindennapi életét érinti. Egy sepsiszentgyörgyi magyar embernek azonban az információigénye Bukaresthez kötött. Viszont a szatmári román csak akkor értesül az új magyar kormány rendeleteirõl, ha átlépi a határt, mert nincs az a román média, amely számára információkat szolgáltatna a néhány kilométerrel Szatmár és az ország határain kívüli eseményekrõl. A sepsiszentgyörgyi magyar ember pedig, aki nem tud románul, mediálisan valahol a Budapest-Miskolc-Debrecen tengelyen él, mert román televíziót nem néz, a magyar televízió- és rádióadók pedig olyan világra engednek rálátást, amelyhez neki semmi köze. Két átrázott médiafogyasztónk van tehát, képletesen. Reálisan pedig ki nem elégített célközönségek millióit hagynak cserben a közszolgálati médiák. A legnagyobb probléma kétségtelenül a nyelvi gettó, amelyben a közszolgálati médiák mûködnek. Ha lenne is akarat és kapacitás arra, hogy kinyissák a nemzeti közszolgálati médiumok terét (mint ahogyan ez az akarat teljességgel hiányzik), úgy a nyelvi szinkronitás lehetõsége, módszertana ebben a térségben teljességgel kidolgozatlan. A következõ probléma a már meglévõ „mozaik-struktúrákra” való teljes reflektálatlanság. A csak etnikai képletekre épülõ mûsorszolgáltatás behatárolja és leszûkíti a kínálatot, erõsíti és megmerevíti az etnikai határokat. Ezek a mozaik-médiumok elõbb utóbb „etno”-médiává válnak, és elveszítik közszolgálati jellegüket. A kereskedelmi és közszolgálati adók kínálata miatt eleve fragmentált a közönség, és ezeknek a csatornáknak, mûsoroknak a vevõje már csak az maradhat, aki elszántan érdekelt az „etno-adásban”. Ezért a közép-kelet-európai média elsõ és legfontosabb lépése a valódi közszolgálatiság felé a nemzeti decentralizálás kell legyen, mint ahogyan – a nem közép-kelet-európai térségekben is – a decentralizálást tartják a közszolgálati média jövõjének (lásd Newton Minow). A decentralizálás egyszerre jelent nyelvi, kulturális és politikai határátlépést (tehát a nemzeti közszolgálati adók hatékony összehangolását) és egyszerre jelenti a regionális média megerõsítését. Mindaddig, amíg csak Budapestrõl és csak magyar nyelvû médiakínálattal próbál élni bármely csatorna (legyen az a Duna TV, az M2, vagy a rádióadók valamelyike) egy fiktív célközönség számára (amelyet úgy neveznek, hogy kárpát-medencei magyarság), addig csak nagyon alacsony nézettségû és közszolgálati szempontból nem kielégítõ mûsorok születhetnek. Azok a magyar etnikumú közösségek, amelyeket ezek a próbálkozások megcéloznak, nem etnikailag hermetikusan elzárt közegben élnek. Mindennapi információigényük túlterjed saját etnikai határaikon. Ráadásul ezeknek a kisközösségeknek a nyilvánossága sem fedi egymást. Nem lehet ugyanazzal a hírblokkal kielégíteni a szabadkai, a csíki, az aradi és a beregszászi magyart. Az a közös nevezõ, amely ebben az információs térben megnevezhetõ, olyan kicsi, hogy láthatatlan. Olyan kevés információ, olyan kevés tartalom fér ebbe bele, hogy a mozaik-adások és adók nézettsége eleve nem, vagy alig mérhetõ. És így sem piaci, sem közszolgálati szempontból nem komolyan vehetõ az, amit az ilyen jellegû média képvisel. Mi lehet a következménye a közszolgálati nyitásnak? Két aspektust szeretnék megvilágítani: nõ a nézettség, és ezzel nõ a közszolgálati tévék mozgástere is. Átalakul a kereskedelmi adók és a közszolgálati adók közötti viszony, hiszen bizonyos információk csak az elõbbin szerezhetõk meg. (Már amennyiben sikerül meghaladni a mozaik-média struktúráit.) Hogy ezt kell-e és lehet-e profitra fordítani – az meghaladja ennek a felvetésnek a kereteit. De az a finanszírozás szempontjából egészen biztos, hogy ha a közszolgálati adók mûködtetését vagy a mûködtetés egy részét az országok között megosztanák, ha az infrastruktúrát és a tartalomgyártás feltételeit megosztanák, akkor egészen más léptékû lenne a közszolgálati mûsorok anyagi háttere. Tartalmi szempontból: a kereskedelmi csatornák számára feltáratlan és kihasználatlan, javarészt elérhetetlen témakínálat tárulhat így fel. Konkrétan: a Duna Televízió az egyetlen a magyar televízióadók közül, amelyben a közép-kelet-európai kulturális valóság felsejlik. Esetlegesen, koncepció nélkül. (A magyar televíziók kulturális kínálata amúgy is szegényes és elégtelen.) A román közszolgálati rádiózás és televíziózás tematikus csatornákat tart fenn, amelyeken a kínálat meglehetõsen gazdag, átgondolt, jól szervezett. Viszont regionálisan és nemzeti szempontból teljesen „vak”, és ezért egysíkú. Ha a román struktúrából sikerülne átcsempészni valamit a magyar rendszerbe, és a magyar tartalomból sikerülne csöpögtetni a román struktúrába, akkor bizonyos lenne az elõrelépés. Összegezve a rövid felvetést: a kérdés nem az, hogy mit kezd a magyar média a „határon túliakkal”, hanem az, hogy mikor lépi át ez a média a saját határait és korlátait. Ha csak az Erdélyben élõ magyarokat és nem magyarokat tekintjük potenciális médiafogyasztónak, akkor is legalább ötmillió nézõt nyerhetne meg magának. Már ha akarna. A szerzõ újságíró, A Hét címû hetilap felelõs szerkesztõje. Elõadása elhangzott az EOKIK szervezésében megtartott, A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média címû konferencián 2005. december 16-án, Budapesten. Parászka Boróka Mozaik-média: miért nem maradhat a közszolgálat pusztán nemzeti hatáskörben? www.prherald.hu, 2006. június 30. Kapcsolódó cikk Gáspárik Attila: Kétfogásos médiafogyasztás Erdélyben, avagy: eszi/nem eszi? Szerbhorváth György: Miért nincsenek közlekedési baleseteik a kisebbségeknek?